Címlap » Rólunk

Csoki

csokiMár gyerek koromban intenzíven nyomogattam a fényképező gépek exponáló gombját, ennek köszönhetően szüleim, általában film nélküli gépet adtak kezemben, hogy megóvják magukat a felesleges kiadásoktól. Természetesen még nem a képalkotás vágya vezérelt, inkább csak a játék. Ahogy nőttem természetesen már filmre is rögzíthettem az általam érdekesnek vélt témákat, melyek ez időtájt semmilyen kritériumnak nem feleltek meg. Valószínűleg ennek tudható be a fényképező limitált használatának lehetősége, még ebben az időszakban is. Bár a képek olyanok lettek amilyenek, de örömmel töltött el az a tudat, hogy mégis csak én készítettem. Valami rejtélyes okból kifolyólag azonban egyre kevesebbszer akartam fényképezni.

A kamaszkori lázadás során a sörözés, bulizás, koncertlátogatás került érdeklődésem középpontjába, kiszorítva a fényképezés iránti vágy utolsó szikráit is gondolataimból. Bár a szépen elkészített fotók ekkor is felkeltették érdeklődésem, de nem inspiráltak arra, hogy bármilyen mértékben is foglalkozzak a fotózással. Olyannyira, hogy ezen időszakban még fényképezőm sem volt.

Az első sorsdöntő változás akkor állt be életemben, mikor 2002-ben ( a mai napig nem tudom, milyen inditatásból ) megvettem első digitális fényképezőmet. Ez egy OLYMPUS C-100 as gépre esett akkor a választásom. Akkori kritériumnak teljesen megfelelt ez a típus. Nem kellett (nem is nagyon lehetett) rajta semmit állítani, csak nyomni az expó gombot, és az akkori költségvetésembe belefért az ára. A digitális technikának köszönhetően nem kellett pénzt áldozni a nyersanyagra, így ismét nyomhattam a gombot mint gyerekkoromban. Bevallom éppen annyi sikerrel.

A fordulópontot a 2006-os év jelentette, mikor is GYGabor barátom fényképeit nézegetve (az „elhíresült” prérikutyát) elhatároztam, hogy itt az ideje lecserélni a gépemet. A válogatás során kezdtem utána járni a mi micsoda, miért jó vagy rossz kérdéskörnek. Ekkor észrevétlenül lopózott be a fotózás iránti érdeklődés gondolataim közé. Lecseréltem tehát a gépet egy FujiFilm FinePix S5700 típusú fényképezőre. Képek készítése közben már próbáltam odafigyelni a kompozícióra, és fokozatosan kezdtem áttérni az automata üzemmódról a kézi beállításra. A fényképező egyes funkciói ekkor már sajnos nem estek kézre, így tovább léptem.

Főleg anyagi okokból, és a videó felvételének lehetősége miatt, továbbra is kompakt fényképezőt szerettem volna vásárolni, a maguk hátrányával együtt. Nem igazán vagyok nagy videó készítő, sőt, bevallom nem nagyon szeretem nézegetni sem a családi filmeket, de szerettem volna meghagyni magamnak azt a lehetőséget, hogy az akkor két éves kislányomról pár másodperces mozgóképet rögzíthessek. Ekkor a választásom egy PANASONIC DMC-FZ50 típusú gépre esett.

Annak érdekében, hogy az innen onnan összeszedet tudásanyagot, tovább bővítsem, jelentkeztem egy kezdőknek indított fotós tanfolyamra. Itt az elméleti alapok elsajátítása mellett, lehetőség volt az elhangzottakat a gyakorlatban is kipróbálni. Az elkészített képeket ezt követően kielemeztük, hogy feltárjuk azokat a hibákat (és ez nem volt kevés), melyek a beállításból, illetve a komponálásból erednek, elősegítve ezzel a jobb képek készítését.

Máig ezzel a géppel a kezemben készítem képeimet, amik ugyan még elmaradnak az elvártaktól, de már határozott fejlődést mutatnak, a kezdeti bénázásaimhoz képest. Az utóbbi időben felmerült már bennem a fejlesztés igénye egy DSLR gép iránt, ami elősegíthetné a technikailag jobb képek elkészítését, de ez még várat magára.

Idén ősszel (2013) megvásároltam első DSLR gépem, egy NIKON D3100-at. Technikailag már nem hivatkothatom arra, hogy miért is olyanok a képeim, amilyenek, így most rengeteg gyakorlással, és tanulással próbálom hiányosságaim fejleszteni.

GYGabor

GYGaborJó volna, ha azt mondhatnám, hogy a fotózás mint hobbi, már ifjú gyermekkoromban a hatalmába kerített, valójában azonban gyerekként csak a Minszki Mechanikai Művek kérges munkáskezei által ki tudja hányadik ötéves terv során nagy gonddal összeeszkábált és hazánkban talán a legolcsóbb alternatívaként forgalmazott  ETÜD fényképezőgépbe gyömöszöltem néha egy-egy tekercs fekete fehér rollfilmet. A gazdagon felszerelt gép manuális filmtovábbító mechanizmussal, azaz egy darab erre szolgáló tekerőgombbal, illetve exponáló karral „is” el volt látva. Valójában volt rajta rekesz- és záridő állítási lehetőség is, azonban ezek kezelőszervei oly mértékben apróra sikeredtek, hogy a több éves használat során fel sem tűntek nekem. A manuális filmtovábbítás révén egyébként remekül tudtam a tizenhat kockás rollfilmre egy nyaralás alatt akár húsz expót is ellőni, nyilván egy részüket egymásra.

Az ETÜD az évek során valahol a kattintgatással együtt elmaradt. Ha valami megörökítésre méltó esemény akadt arra hányódott a fiókban egy faék egyszerűségű KODAK EKTRA 12-EF, mellyel már 24 expós cartridge filmre garázdálkodhattam és ez a „hatalmas” fejlődés jó ideig ki is elégítette az igényeimet. A modell óriási előnyének bizonyult, hogy minden figyelmemmel a készülő kompozícióra koncentrálhattam, hiszen az egyetlen háromállású (napocska/felhő/villám) kapcsolón (melyet természetesen mindig elfelejtettem a megfelelő pozícióba állítani) és az expógombon illetve a filmtovábbító/felhúzó karon kívül a berendezés semmilyen más kezelőszervvel nem rendelkezett. Tulajdonképpen az, hogy egy fotón nem csak és kizárólag a szilveszteri bulin durván leittasodott haverokat lehet megörökíteni, miközben támolyogva próbálom megőrizni egyensúlyomat gömbtalpúvá vált cipőmben akkoriban fel sem merült bennem. Nem is értettem miért fogadtak mindig cinkos mosollyal az üzletben mikor az előhívott képekért mentem. Így nagyjából két évtizeden át jól elvoltam, nem is éreztem szükségét másik fényképezőgép beszerzésének.

2003. környékén Csoki barátom megmutatta első digitális gépét, egy OLYMPUS C-100-ast. Azonnal elhatároztam, hogy beruházok egy digitális kompaktra. A beszerzésre azonban csak 2005-ben került sor, egy OLYMPUS C-500 ZOOM-ra esett a választás. A gépet akkor még főként azzal a céllal vásároltam, hogy megörökítsem nyaralásainkat, kirándulásainkat. Aztán észrevettem, hogy az idő múlásával egy kissé elkezdett csökkenni a „nyaralós” képek aránya és egyre többször tűntek fel tájképek, panorámák, makrók, egy virág, kutya, macska, meg úgy általában minden, ami él és mozog. Talán ott volt a „prérikutya” elásva, hogy közös kirándulásaink alkalmával párom sosem mondta nyafogva, hogy „Menjünk máááár!” mikor tíz perceket babráltam a géppel egy-egy jelentéktelen útszéli virágnál.  Elkezdett komolyabban érdekelni a fotózás, szakkönyveket vásároltam, érdeklődéssel hallgattam Csoki barátom élménybeszámolóit, aki akkor már túl volt egy tanfolyamon és jobbnál jobb képeket készített.

2009-re úgy éreztem itt az idő, többet szeretnék, mint amit a kiskompakt nyújtani tud, így azt párom vette használatba, aminek felettéb örültem, én pedig hosszas előkészületet (értsd: spórolást) követően vásároltam egy PENTAX K200D-t. Na ennek ha lehet még jobban örültem.

Merre tovább? Elemezve az elmúlt néhány év termését, úgy gondolom, hogy az általam készített fotók három lényeges tényező miatt nem ütötték meg a kellő szintet: nem állt rendelkezésemre a megfelelő technikai háttér, nem állt rendelkezésemre vagy nem fordítottam kellő mennyiségű időt a fotózásra, illetve nem rendelkeztem a tökéletes kép elkészítéséhez szükséges képességekkel.

A DSLR beszerzésével a technika hiányára már nem hivatkozhatom és szerencsére úgy alakult, hogy a jövőben számottevően több időt tudok majd fordítani kedvenc elfoglaltságomra is.

Már csak a képességeimet kellene gatyába rázni…

 

« vissza

Az oldalunk sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadod ezt. Részletek Értem